Szociográfia írások - rövid gúny

- Elnök úrnak tisztelettel jelentem az ország létszáma tízmillió-hetvennyolcezer-százharmincnyolc! Sokan hiányoznak, diktálom: évente többen halnak meg, mint születnek!

- Köszönöm a jelentést, leülhetsz fiam! Ez a létszám még elegendő nekem, hogy megtartsam az órát!

Mű születik II. - Kritériumok a kereséshez

Keresem a történet, hogy elmesélhessem magunknak a mesélő halálát. In searching of the story in order to tell us the death of story-teller.

Ez lesz az utolsó mese, búcsút kell mondanunk a történet elmesélésnek, korunk kényszerít rá. Bármennyire is sajnálom, ezt kell tennem.

A műhöz egy már megírt, ismert alkotást kell találnom. Ha megvan, a legnagyobb örömmmel szeretkezem vele, megerőszakolom, szétszaggattom, és örülni fogok a rombolásnak. Sokkal nehezebb lesz újból összerakni.

Ehhez tisztáznom kell fölfogásomat, mire aprítom a történetet. Itt tartok: számomra a szereplők a fontosak, így a főszereplő, mellékszereplők és a narrátor. A mellékszereplők köréből kiválasztom azt, amelyik leginkább a cselekmény részese, a legtöbb esemény részvevője, szemtanú stb... Egy olyan figura, aki jelenünk legjelegzetesebb arcát szimbolizálja: az események érzékelését, de azok egységes értelmezhetetlenségét. E mellékszereplő világába kell bejutást nyernem. De még nem tudom, mi legyen a narrátorral. A keresendő műben, olyan mesélőnek kell lennie, aki nem azonos az íróval, csak utalásszerűen kapcsolódik hozzá, továbbá fontos, hogy a mesélő ne legyen mindentudó. Így már az alaptörténet is kicsit homályossá válik. Mégis úgy gondolom, hogy ki kell őt írtanom. Ez súlyos gondokat vet föl, ti. ki fogja elmondani a történetet az új műben? Szükségképpen a mellékszereplő feladata lesz, de el kell érnem, hogy ne váljon főszereplővé!

Egy olyan történet, amit a történet mellékszereplője mesél el, de nem válhat főszereplővé. Egy olyan történet, amelyben nincs is főszereplő? Talán megvalósítható. Az új mesének függetlenné kell vállnia az alaptörténettől! Nehéz feladat.

De a történet még megmarad, az szent. A történetnek meg kell maradni, sohasem áldozhatom föl, nem bánthatom. Ez tisztelgés, de csak egy ideig tartható állapot.

Párbajom Istennel

Elképzeltem Bábelt, és szép volt. Csodálatos, felemelő érzés, mert az egész emberiség egyetlen, közös célt állított maga elé. Semmi pártviszály, nézeteltérés. Fölfoghatatlan!
Együtt dolgozott a mérnökkel a munkás, aki a perzselő sivatagi napon aszalódott. Kérges kezét még jobban föltörte a kezdetleges csákány fanyele, izmai bronzzá feszültek. A magasban építő pallérok nem féltek, nem szédültek el, hanem precízen dolgoztak, ugyanúgy, mint a zseniális tervezők. A történelem előtt képesek voltak bonyolult számítások elvégzésére. És a király, meg a gazdagok nem sajnálták a pénzt, az ételt tőlük. Nem foglalkoztak kicsinyes önző érdekeikkel, hétköznapi megfontolásokkal, hanem a magasabb rendű céllal. Ez a társadalmi harmónia, minden értelemben. És nem érdekes a ház, hanem maga a harmónia.
De ekkor - a legszentebb korban - mikor az emberiség megmutatta, képes közösen teremteni, "monda az Úr: Ímé a egy nép, s egésznek egy a nyelve, és munkájának ez a kezdete; és bizony semmi sem gátolja, hogy véghez ne vigyenek mindent, a mit elgondolnak magukban."
És megakadályozott minket, szétrombolta az egyenlőséget, adott helyette új szabadságot?
Istenem, ezek után, hogy hihetnék benned?

Egy mű születése I - Az ötlet felvillan

Hová tűnt a mesélő? A posztmodernizmusban nincs narratíva. Hogy is lenne, nem értünk semmit, csak magyarázunk. Ilyen lett világunk? Tapasztalataimból kiindulva igen. Nem megy a kommunikáció, megszakad a folymat. De miért, azaz a mesélő tűnt el, vagy csak nem kíváncsi rá a hallgatóság? Ha úgy gondolom, hogy a hallgatóság megvan, a mesélő tűnt el, mert nincsenek élményei, ha pedig rendelkezeik azokkal, nem tudja előadni, mert túl konkrét és tömör. Pontosítok? nincsenek egyedi élményei. Legtöbbünk azonos osztályba és rendbe tartozik, akiknek nagyjából egyforma a vágyai és a rendelkezésre álló erőforrásai vágyai kielégítésére. Az azonos élmények érdektelenek a hallgatóság számára, ők is megélték. Egy idegen, térbeli és időbeli idegen kell mesélőnek!
Ha azt feltételezem, hogy létezik a mesélő, csak a közönsége hagyja el, akkor e jelenség hátterében az lehet, hogy a közönség többsége szeretne mesélővé válni. (Korunk jelszava: bármit elérhetsz, s megtehetsz, nincsenek határok.) Vagy a közönség nem érti a metaforákat, nem érti a mesét, és nem is törekszik megértésére. Ebben az esetben a mesélőt nem hibáztatom, sőt mélységesen együtt érzek vele, mert hihetetlen küzdelmet vív. Ő a közönségnek mesél (mert léte a mesélés, és nem hagyja abba), szükséglete a közönség, mely ha elhagyja a mesélő egzisztenciáját pusztítja el. A mesélő küzd a közönség megtartásáért és magával. Ez a feloldhatatlan ellentmondás, mert a mesélő autonóm, önmagár meséli, de alkalmazkodnia kell a közönséghez, ha meg akarja tartani statuszát. Alkalmazkodik, és így megkérdőjeleződik szerepe, vagy önmagának fog mesélni. Az utókornak, megértetlen meséket, amik lebegni fognak térben és időben. Ekkor elméje meghasad, mert önmaga lesz közönsége is.


Úgy gondolom van mesélő, az egyre őrültebb mesélő.


Manapság talán rosszul látjuk a történeteket. Például ha ma élne Dosztojevszkij már nem úgy írná meg Rogya történetét, ahogy megtette, másképpen látná a történetet. Nem venné észre a főszereplőt, mondjuk Razumihin lenne az, vagy Szonyecska. És még az olvasó se venné észre a bajt. Talán nem is jutna olyan végkövetkeztetésre a műben.

Mostanság csak a mellékszerepek érdekelnek! Szétszedek egy történetet és újból összerakom egy mellékszereplő szemszögéből. Vajon a mellékszereplőből főszereplő lesz?

Emlékezés egy évfordulóra - válasz

Nem ismerjük a kezdetet.

Magamban barangoltam.
Már nem elékszem, hogy volt-e célom. Talán igen, de semmiképpen sem konkrét. Csak mentem, mert nem tehettem mást. Akkor láttam magam utoljára tükörben, láttam a tett- és életerőt.
Csodaszép tisztás. Zsenge fűvű rét veszi körül az átlátszó hegyi patakot. Magas nyárfák ágai gabalyodnak össze a háttérben. A természet nyugodt, én is az voltam. Csak ennyit tudok írni a tájról, mert lényege majdnem megragadhatatlan. Innen indultam. Nem gondolkodtam, hoy merre menjek, kivágott ösvényt követtem. Piros erek mentén banudkoltam, aztán követtem az izmaimat, meg természetesen figyeltem lelkem legkisebb neszét. Nem voltam éhes!
Őszinte leszek magamhoz, pusztán öncélúan gondolkodtam. Ez egyértelmű, hiszen szükségképpen nem is foghattam fel más ember létezését.
Hihetetlen kalandokon mentem keresztül, összesűrűsödött bennem a tér és az idő. Nehezen hihető, de megpróbálom elmondani egyet-kettőt. Például megküzdöttem a mesebeli hétfejű sárkánnyal, sajnáltam megölni. Aztán részt vettem a piramisok építésében, vagy játszottam nagyapámmal.
Csakhogy egyre inkább elfonnyad minden. Úgy éreztem az egész egy labirintus, de nem lehetett az, mert a fák elszáradtak, a fű megsárgult és alig folyt víz a patakban. Egy kereszteződéshez értem, csúnya földutak, kétségbeestem.
És akkor megjelent a Nő. Csodaszép nő, gyönyörű volt barna bőre, szép haja. Az arca nem árult el semmilyen érzelmet. Láttam szemében magam, és a látványtól keserves sírásra fakadtam. A Lány szép volt, én csúnya. Sokat zokogtam, aztán egy pillanatra megfogta a kezem, és megmutatta az irányt. Egy kicsit ő is velem jött, nagyon boldog voltam, hiszen egyirányba tartottunk. Egy szót se szólt, nem is ért hozzám többet. Különös, de nem is kívántam mindezeket, egyszerűen csak a léte kellett.
Hirtelen eltűnt. Pont akkor, mikor elértem egy hegyhez. Meg kellett másznom, haladtam kínkeservesen fölfelé, és közben sokat gondolkodtam a Lányról, meg magamról. Mikor fölértem, ismét gyönyörű táj fogadott. Keletről egy sebes folyó szelte át a hegytetőt.

Azért kellett idejönnöm, hogy átusszam...