Párbajom Istennel

Elképzeltem Bábelt, és szép volt. Csodálatos, felemelő érzés, mert az egész emberiség egyetlen, közös célt állított maga elé. Semmi pártviszály, nézeteltérés. Fölfoghatatlan!
Együtt dolgozott a mérnökkel a munkás, aki a perzselő sivatagi napon aszalódott. Kérges kezét még jobban föltörte a kezdetleges csákány fanyele, izmai bronzzá feszültek. A magasban építő pallérok nem féltek, nem szédültek el, hanem precízen dolgoztak, ugyanúgy, mint a zseniális tervezők. A történelem előtt képesek voltak bonyolult számítások elvégzésére. És a király, meg a gazdagok nem sajnálták a pénzt, az ételt tőlük. Nem foglalkoztak kicsinyes önző érdekeikkel, hétköznapi megfontolásokkal, hanem a magasabb rendű céllal. Ez a társadalmi harmónia, minden értelemben. És nem érdekes a ház, hanem maga a harmónia.
De ekkor - a legszentebb korban - mikor az emberiség megmutatta, képes közösen teremteni, "monda az Úr: Ímé a egy nép, s egésznek egy a nyelve, és munkájának ez a kezdete; és bizony semmi sem gátolja, hogy véghez ne vigyenek mindent, a mit elgondolnak magukban."
És megakadályozott minket, szétrombolta az egyenlőséget, adott helyette új szabadságot?
Istenem, ezek után, hogy hihetnék benned?