Kísérlet

Úgy gondolta sikerrel járhat. Miért is ne? Hiszen annyi mindent hallott tudományos dolgokról, virtuális valóságról meg effélékről, hogy elhatározta, sikerrel kell járnia. Megfogadta, mostantól mindent tudatosan fog végezni. Alaposan felkészült.

Beszerezte a legélesebb pengéket, érzéstelenítőt, erős fényű lámpákat és a szíjakat. De fölkészülése korábban kezdődött, erre is csak később jött rá.

Elhatározásának pillanatáig még nem fogta fel, mit is csinál. Mindig is nézte magát lopva a tükörben, csak egy-két másodpercre, ami valóban elhanyagolható. A leghétköznapibb cselekvések közben tekingetett föl, és amúgy is, fél-fél szemmel, féloldalt láthatta önmagát, mert nem igazán foglalkoztatta más aktuális tevékenységén kívül.

Aztán valamiféle ütés érte a homlokát, s a következő pillanatban a tükör előtt állt, szúrósan előre figyelt, azonban még hajának tincsei belelógtak szemébe. Ekkor villant föl feladata, a nagy feladat terve.

Először kivitelezhetetlennek tűnt, pihentette, érlelte magában, nem beszélt róla senkinek. Féltette elhatározását. Edzette önmagát. Sohasem érzett elegendő fölkészültségett, de rájött, nem halogathat tovább, hozzálátott:

Leszíjazta először lábait, majd kezét. A sötét és csendes szobában egyedül volt az ágyon, most koncentrálhatott. Elképzelte, ahogy agyának apró tekervényeiben megszületik a parancs, neuronsejtjei a hátán keresztül közvetítik azt, a kis összekapcsolódó láncok végén kezét arra utasítják, hogy szikéjével vágja föl alkarja húsát.

Büszke volt magára, mert megőrizte hidegvérét. Boldog volt, hogy most olyasmit láthat, amit még senki ezeddig, bár nem értett egy-két dolgot, például: hogyan képes látni lecsupaszított karját. De a látvány kárpótolta, kincseládára bukkant, amiből fény áradt. Egy zöld füvű tisztáson találta magát. Hihetetlen volt számára, hogy ez a kis tisztás testének atomjaiból és molekuláiból áll össze. Azon töprengett, milyen erő kényszerítette a milliárdnyi testet ilyen összehangra, mégis megőrizve sokszínűségüket. Az édes nyirok, mint megannyi sárga kutyatej és édes jácint játszottak a véredények puha tócsáiban. Elmosolyodott azon a fölismerésen, hogy a virágok is játszanak. Ott voltak az izomfák, ide-oda kalimpáltak ágaikkal, és megengedték, hogy ágaikon fehér madarak trillázzanak. Egyikük sem tehetett másképp.

Tovább barangolt, ehhez a szikével feljebb és feljebb kellett hasítania bőrét. Egyszerűen és nyugodtan csinálta. Bejárta vállai barlangos hegyeit, ahonnan kristálytiszta, melegvizű forrás áradt, követte a duzzadó erek útját. Megengedték, hogy a vízben úszhasson, mást nem. Később lett mohó.

Követte az áramlatokat. Édes szigeteken hűsölt, soha nem ízlelt gyümölcsöket vett szájába. Elfelejtette az időt.

De egyszer elkövetett egy hibát, fejszével próbált fát vágni csónakjához. Ekkor mélyről jövő ősordítás sodorta el, beleremegett.

Kezdetben csak érezte, kár volt fegyverrel aprítani a fát. Nem is adott magának fölmentést. Töprengett, mi kiálthatott, hiszen eddig teste készséges volt vele, mondhatni segítette utazásában, de ezzel ráébresztette saját korlátaira. Később a hangból megértette az élő testét, majd a halál teljesen törvényszerű rendjét, molekulái föloldódnak és máshol vagy másban tovább élnek, parányi helyen lesz és enyhíteti a mélyről jövő fájdalmat. Nem érzett magasabb rendű katharzist.

Nekem az egy kell, se egy ketted vagy másfél

Heinrich ez már nálatok is így volt, kicsit korábban kezdődött, és azóta tart. Nálunk is így van. Emiatt persze mindenki tudja kicsit az Igazságot; a jómódú bankelnök, aki hűvös irodaszobájában, puha székében jön rá néha, miközben vaskos kötegekben számolja pénzét, a forróságban dagasztó pék, aki addig gyúrja a tésztát, amíg a plafon gyöngyözni kezd, a démoni éjjelben dolgozó vasutas, aki egy kis fülkében egyedül van távol családjától.

Még az is sejti, aki nem mozdul ki a biztonságból.

El kéne utazni, Napkeletre, vissza a bölcsőmhöz. Az olvasztó Gangeszhez, a fölemelő Himalájához, a csöndes elefántokhoz és ormányommal tartanám a terhet.

Nem építész kell, gyenge restaurátor. Inkább szép szőke hajú faragómester, bütykös és ráncos ujjakkal, halvány szemekkel. Legyen vak.

A lét oszlopai megrendültek. A vitorlák kiszakadtak. Úgy kerültél ebbe, hogy az állam vigyázott rád.