2.

„Kérlek…, csak ne szóljon hozzám. Nyugodtan elszívom ezt a cigarettát... Elviselem, mert úgy feküdt le velem, hogy nem mondta meg a nevét. Hiszen dugnunk kell, de most mit is mondhatnánk egymásnak?

Megpróbálok valami szépre gondolni. Számomra szépre. Szépségre. Mert én még tudok szépre gondolni...”

Így merengett a csillagszemű fiú a meseszép lány mellett a puha franciaágyon. Lábaik szelíden egymásba gabalyodtak, és tudatosan úgy helyezkedtek el, hogy ne láthassák egymás arcát. Nemrég fejezték be a hosszantartó szeretkezést, s inkább mindketten meztelen maradtak. Éjjel három óra volt, s a rendkívüli meleg megtáncoltatta gondolataikat.
Egy megnyugtató nyári szellő libbent be a nyitott ablakon. A fiú lehunyta szemét, tudta mi a szép a nyári tücskök zenéjében, a meleg holdvilágban, az egymáshoz tapadt kiszolgáltatott testekben.

„Meleg és nyári mezőn heverészek, egy szép fa alatt. Meztelen vagyok, mellettem egy szimfonikus zenekar játszik. Néha lomha felhők kúsznak el felettünk. A zene a tetőponthoz ér, ekkor elém száll egy pillangó, és én bambán figyelem kecses reptét. Nézem, és szomorúan mosolygok. Elsírnád magad a képtől, ha látnád. Felkelek, közben követ a zene, a zenekar minden hangszere utánam ered, cincogó hegedűk, mély oboák, vad üstdobok… Meglátom a torzót. A milói Vénusz torzója, vagy egy ókori görög, csodaszép torzó, mert ők néha megértették a problémákat.

- Alszol? – kérdezte a lány.

A fiú kinyitotta szemét, de kivárt, abban reménykedett, hogy nem komoly a lány kezdeményezése, de pár perccel később ismét megszólalt.

- Nekem rossz. Persze neked sokkal könnyebb, mert te fiú vagy. Szép vagy, bármelyik lányt megkaphatod – egy percig csak a csönd maradt meg.

A fiú még mindig nem szólalt meg, csak szívta jó mélyen a cigarettát. Érzékien fújta ki kis tüdőhólyagocskáinak mélyéről. Tovább reménykedett, talán nem kell párbeszédbe bonyolódnia, csupán meghallgatja a másik monológját. „Nem aludt.” A hosszú, barna hajú lány tovább folytatta:

- Tudod, rám keményen vigyáznak a szüleim. Mondd csak, te mit akarsz kezdeni magaddal?
A fiú érezte a mondatok közötti gyors váltás értelmetlenségét. Elmosolyodott, de csak magában, nem mutatta ki érzelmeit, habár úgysem látták egymást.

„A torzó egy gyönyörű nőt formáz, kecses hajlatokkal, fodrozódó szoknyában. Remekmű, a szobrász értette mesterségét, életre keltette a márványt. Szerencsétlen, ősz hajával és elsatnyult testtel ott fekszik műve mellett. Meghalt. Madarak repülnek a nőre, bal karja, és feje nincs meg. Nagy mellei, csípője és medencéje egy lágyan ringó hullámvonalat ír le. Lábai finoman előre lépnek. Ellenállhatatlan. Ezt csak elképzelni lehet.”

„Miért kérdez tőlem ilyet?”

A cigaretta füstje lejárt, a csikket elnyomta, és kezével puhán cirógatta a lány barna bársonyos bőrét. Kellemes hangon beszélt:

- Érdekeseket kérdezel. Várj egy kicsit, hagyj mélyedjek el.

„Úgy érzem, meg kell csókolnom a torzót. Leheveredek mellé. Kinyújtózom, hogy kicsit alhassak a puha fűben, a torzó hűvös árnyékában. Felülről látom az egész képet. Én fekszem, és mögöttem a semmiből enyhe kanyarulatokban egy patak támad fel. Egyre csak duzzad, sebes folyásúvá válik, szélesedik, egyre csak szélesedik. Kékeszöld vizében halak, rákok, növények, egyszóval rengeteg élőlény nyüzsög. Mint egy gyorsított felvétel, pattog a patak. Később folyó, aztán folyam lesz. Biztonságban érzem magam, mint egykor anyám hasában, közel a szívéhez. De megszülettem, és ezzel ártatlanul lettem bűnös, mert az ember legnagyobb bűne, hogy megszületik.”

- Úgy emlékszem sportriporter szerettem volna lenni, aztán csöndes vízilabdázó. De ma már nem tudom, és honnan tudhatnám, mihez kezdjek !? – az utolsó mondatot szándékosan nyomatékosabban és hangosabban közölte, hogy a lány érezhesse a kérdőjelben és a felkiáltójelben megbúvó iróniát és kilátástalanságot. Kezdett ingerültté válni, és felemelő nyugalmát elveszíteni.

- Bocsáss meg, de nem értelek. Úgy hallottam régebben művész szerettél volna lenni. Nem is voltál tehetségtelen a zenéhez. Mondják, ha játszottál, tudtál mesélni a közönségnek. Tisztán és érthetően komponáltál, megvilágosítottál minket. Tudod, szeretnék a legőszintébb lenni hozzád. Én nem értek mostanság semmit, és hát, ezekről alig beszéltem még valakinek.

A fiú ismét lehunyta a szemét.

„Hirtelen kisüt a Nap, de egy kis szél is támad, s a zöld mező lágyan ringó tengeri hullámozássá változik. A kalászok meghajolnak, így üdvözlik a szelet. Még mindig fekszem, és felülről látom magam. Mögöttem egy tipikusan japán kinézetű ember hajol meg, csúcsban végződő szalmakalapot és hosszú fekete vászonruhát visel. Kezeit összefonja, szép csendben áll, mereven néz előre. Aztán egy western hőssel farkasszemet néz az erős japán. Sokáig állnak így mögöttem. Ez egy párbaj, melynek nem tudom okát. Már legalább két órája állnak egymással szemben. Én eközben csak a gyönyörű torzót nézem, ábrándozom róla. Miért olyan vonzó? Nyelvészeti kérdések fogalmazódnak meg bennem, például miért így fejezzük ki: Németországban, Angliában, de Magyarországon. És hirtelen…, embertelen ordítás. A japán megindult a nyugati hős felé, őrjöngött, kezeivel hadonászott, és bumm… A hős egyszerűen lelőtte. Aztán elment. Én csak tovább néztem a torzót. Mi mást cselekedhettem volna? Lassan fölkelek, hogy közelebb lehessek a szoborhoz.”

A fiú élesen kipattintotta szemét, elrúgta magától a lányt.

- Öltözz fel te büdös kúrva, és takarodjál innen! Nem érdekel hová mégy, csak el innen, és hagyj magamra! – miközben ezeket kiabálta erősen lihegett…- Ebből nincs kiút! Manapság nem lehet érteni semmit. Te azt hiszed ez a saját átmeneti állapotod, és tőlem akarsz megoldást. Hogy én megvilágosítsalak! Ezért kérdezel! Húzz a jó büdös faszba! Manapság nincsenek művészek, kiüresedett fogalom. Egyedül vagyunk. Élettelenül. Ha elmegyek egy koncertre nem a zenéért megyek, hanem hogy felszedjek ilyen könnyen baszható ribancokat. Világos. Menjél már el, ne nézz rám szánakozóan, ebből nincs visszaút, sem kiút. És most hagyj magamra, hadd álmodjak tovább! Csak így.

- Mégis…- szipogta a lány utolsó szóként, és lassan hátrálva kilépett az ajtón. Annyira zavarba jött, hogy csak a lépcsőházban vette vissza ruháit.

„Mikor közelebb léptem a torzóhoz, erős sírásban törtem ki. Zokogtam, a legnagyobb könnyek potyogtak ki a szememből. Átöleltem a testet, nem tudtam mást tenni. Valamifajta melegséget éreztem, nagyon jó volt. Lüktetett az egész testem. Ágaskodó faszomat a torzó kezébe helyeztem, és úgy mozgattam testem, mintha a mozdulatlan kéz verné ki péniszem. Közben iszonyatos erővel csókolta a megmaradt nyakcsonkokat, melleket, vállakat.

A hátam mögött zizegést hallottam, megfordultam, és a meztelen lány állt a hátam mögött. Meztelenül. Megrémültem. Visszafordultam és tovább folytattam az aktust. Nem érdekelt a lány, és akkorát élveztem, hogy a torzó karja tele lett fehér spermámmal.”

A fiú fölkelt, és az üres szoba látványa fogadta. Üres volt az egész lakás, üres a konyha, üres a fürdőszoba, üres a gyerekszoba, üres a fotel, csak ő feküdt az ágyban. Reggeli rutinjával bekapcsolta a televíziót, hogy egy kis zajjal nyomja el az ürességet.